4ray interjú a Wantedban (2000. augusztus)

        Easy srác

    Yonderboi

Büszkék vagyunk arra, hogy Magyarországon elõször mi írtunk a mernyei csodáróI, Yonderboiról (Wanted 00/1-2). Persze sokkal inkább rá vagyunk büszkék; a vilagraszóIó ifjú tehetség ebben az öröklött ízlésficam bénította országban. Mióta bemutattuk õt az újságban, a néme Mole kiadónál megjelent a Shallow and Profound címû bemutatkozó albuma - amely az év magyar lemeze, nem vitás -, külföldön már egy ideje jól csengõ nevét felkapta a (modern zenében totálisan inkompetens) hazai média, és ami a legfontosabb: az elsõ igazi magyarországi megmérettetésen, a június 23-i Nyári Volt Fesztiválon a PeCsában zenéjével a felkészületlen közönséget is sikerült megnyernie. Egy július eleji vasárnap délutánon a Wanted arra kérte a mûvelõdésszervezést tanuló ifjabbik Fogarasi Lászlót, hogy tekintse át ígéretesen induló karrierjének elsõ lépéseit. Helyszín a Ráckert, a nap ezerrel tûz, tunyulna is mindenki, ha nem Beck Midnight Vultures lemeze szólna CD-rõl.

- Hû, Beck, õt imádom! Tudod, a Mixed Biznessbõl én is csináltam egy remixet. (Itthonról Marcel, Deutsch Gábor és a Trevira Modern kapott még lehetõséget - a szerk. ) Óriási megtiszteltetés volt, még akkor is, ha végül meg sem hallgatták, és mondták, hogy nem kell. Megkaptam sávonként a számot, ami már önmagában is hihetetlen élmény volt, mert kiderült, hogy teljesen házi a cucc; a hangminták például elképesztõen barbár módon vannak vágva. Mégis, amikor minden együtt szól, semmi ilyesmi nem hallatszik, csak az, hogy mennyire profi.
- Ez nyilván egy kivételes alkalom volt, de általában is ennyire lázba hoz a remixelés?
- Csak akkor, ha a számban fantáziát látok, vagy beugrik, hogy mit tudnék még hozzátenni. Olyan számból nem is szeretnék remixet csinálni, amit imádok. A Beckkel is kicsit az volt a baj, hogy feleslegesnek tartottam megbolygatni.
- Furcsállom, hogy a Kispálramixhez nem hívtak.
- Tény, hogy kimaradtam belõle, de ugyanígy például Quimbyék sem hívtak. Nem mintha fájna...
- Kamarás Iván lemezének viszont te lehettél az egyik zenefelelõse. Megérte beleugorni?
- Véletlenül alakult úgy, hogy én csináltam; eredetileg Shurikent (aki nem más, mint Vályi kollega - a szerk.) kérték fel, de neki nem volt rá ideje. Menet közben bebizonyosodott, hogy nem tudtam, mit vállalok, sajnos. Nagyon elhúzódott a felvétele, a lemezem amiatt csúszott el. Voltak érdekes részek, de a harmadánál már nagyon untam, hogy mindenre ráhúztuk ugyanazt a drum'n'bass sémát, amiben én nem is vagyok annyira otthon. Az se tetszett nagyon, hogy a végsõ keverést másra bízták; képtelen vagyok elviselni, hogy valaki még továbbgondolja, felhasználja azt, amit csinálok. Végül is azért volt nyeresége, mert sok zenészt ott ismertem meg a lemezemhez, és a stúdiós tapasztalat is jó volt.
- Szeretnél stúdióban dolgozni?
- Úgy érted, egy egész lemezt stúdióban rögzíteni? Nem, az irritálna, nekem kell az otthoni közeg. Ha egyszer lehetõségem lesz, olyasmire szeretném használni a stúdiót, amit otthon nem tudok megcsinálni, például felvenni egy fúvós részrt vagy az éneket. Nekem mindig is tetszett a barkács hozzáállás, amit Beck, DJ Cam vagy Krush is képvisel. Az õ lemezeikrõl tudod, hogy buherák, mégis nagyon jól szólnak, a hangzásuknak bakelit puhasága van... Valami ilyesmit szeretnék én is. A steril, döngölõs stúdióhangzást ki nem állhatom.
- Akkor most már áruld el a te barkácstechnikádat.
- Elég régóta úgy van, hogy szólnak a lemezek, és közben én meghallok bennük olyan dolgokat, amik magukra a számokra általában nem jellemzõek. Ezeket aztán kiveszem, és hozzájuk párosítok dolgokat, kollázsszerûen. Ha szól, mondjuk egy basszus, arra én már ráhallok egy ritmust, általában azt hallom meg a legjobban, hogy mi alá lehet hiphop ritmust tenni. Nem az alapoktól haladva építek fel egy számot, mindig csak skiccek vannak, vagy egy alapötlet, amit félredobok, aztán újra elõszedek, hozzáteszek valamit. A Shallow and Profound számainak nagy része a Pink Solidism korabeli kezdeményekbõl nõtte ki magát, a Bodysurf pedig még korábbi, amihez végül nem is tettem hozzá semmit, csak a szkreccset.
- A lemezbõl nem nehéz kihallani a francia, angol és német zenei hatásokat, hangzásban mégis összetéveszthetetlenül magyar. A Chase & Chaser például a Linda (a nyolcvanas évek egyik, ma már kult tévésorozata - a szerk.) zenéjére emlékeztet.
- Igen, az a szám tényleg a nyolcvanas évek magyar krimijeinek hangulatát adja vissza. Ez a magyarosság egyébként ösztönös. De nekem ez a fajta Kelet-Európa tetszik, nem a Sebestyén Márti-s. A francia tánczene sem attól francia, hogy õsi vallon népdalokból csinálnak hiphopokat, ez egy hangulat, egy mentalitás, érzelemvilág.
- Ami nagyon kötõdik a filmhez.
- Sok szám filmihletésû, igen. A Budysurf például azután született, hogy láttam a Drive címû R.E.M.-dal klipjét. A filmhangulat amúgy minden számban benne vagy, hol egy-egy bevilágított jelenettel, hogy csak egy helyszínnel, ahol nem történik semmi.
- Elégedett vagy a lemezzel?
- Abban a pillanatban, amikor leadtam a mastert, elégedett voltam vele. Utólag már nem. Megvan az elsõ lemezes bája, és persze vannak benne gázos dolgok is. Az az érdekes, hogy hiphoplemeznek indult, csak aztán jöttek az élõ hangszerek, és addig kevertem a számokat, hogy eltûnt belõlük a bólogatás. De hát az elsõ lemezbe mindent bele akarsz tömni, amit szeretsz, nem? Sokat mondták, hogy erõs bemutatkozás, kíváncsian várják, hogy mi jön ezután.
- És mi jön ezután?
- Most a Trevira Modern a szívem csücske, ami rám és Balázsra épül (Zságer Balázs, a Yonderboi-lemez billentyûse - a szerk.), és a hatvanas-hetvenes évek kelet-európai esztrád hangzásvilágát viszi tovább. Még csak 4-5 szám van nagyjából készen, de mindenképpen szeretnénk albumot. Elõször egyébként úgy nézett ki, hogy rögtön Trevira-lemez lesz, mert az EP-m (Cinnamon Kisses - a szerk.) után eléggé elkanyarodtam az easys irányba, és azt hittem, hogy engem már nem fog érdekelni a downtempo mûfaj, de aztán valahogy újra megkapott a dolog, így lett elõbb mégis Yonderboi-lemez.

"A késõbbiekben szeretnék producerkedni, úgy érzem, hogy ehhez van érzékem. De hogy csak attól legyen jó valami, amit én hozzáteszek, úgy nem érdekel a dolog."

- Gondoltad volna, hogy itthon ilyen sikeres fogadtatása lesz?
- Abszolút nem számítottam rá. Gondoltam, lesz úgy 100 eladott lemez, egy majdnem pozitív lemezkritika a Wanted-ben meg a Freee-ben, és teljesen meglepett, hogy koncertek lettek belõle, meg ismertség. Újságok, tévé- és rádiómûsorok kérnek interjút, sokszor nem is értem, miért. Dombóvári Gáborral beszélgetni például nagy kattanás volt.
- Felkapták a nevedet, na...
- Igen, de ezek a cikkek meg interjúk nem adnak alapot ahhoz, hogy elszálljak, vagy többnek érezzem magam másoknál. Ebben az országban egy Yonderboi azért mégiscsak rétegzene, bár azt nem igazán lehet behatárolni, hogy kinek szól, mert hallottam már én olyat is, hogy az anyukának ugyanúgy bejön, mint a kilenc éves gyerekének. Különben sem lehet szerintem ebben a mûfajban sztárként viselkedni, nem errõl szól a dolog.
- Én igazából arra céloztam, hogy mindig kell egy új arc, akit ajnározni lehet, és mintha te most ilyen lennél.
- Furcsa is, mert nem érzem indokoltnak. A Volt Fesztiválon például azt hittem, hogy a Neo után felmegyünk a színpadra, és elalszik mindenki. Az elsõ számnál nem is értették, hogy miért lassult le a tempó, de utána táncoltak és kiabáltak, pedig én azt hittem, hogy gáz lesz.
- Miért?
- Ez volt a negyedik koncertünk, és még mindig van bennem egy ilyen komplexus, hogy ez a zene színpadon nem állja meg a helyét. Amíg nincs elég pozitív tapasztalata az embernek, úgy gondolja, hogy csak az a tuti, ami 130 BPM-en megy. Én mondjuk nem tudnék azon a sebességen dolgozni, egyszerûen nem fekszik.
- Eddig melyik koncert sikerült a legjobban?
- Szakmai szempontból a voltos buli, de a legjobb hangulata a legeslegelsõ koncertünknek volt Heidelbergben, egy kisebb klubban, ami dugig volt, és a közönség felismerte a számokat.
- Úgy vettem észre, a samplerrel még vannak gondok.
- Arra gondolsz, hogy nem tudom kiúsztatni az alapokat, csak megállítani? Ez tényleg elég ciki. Ez egy nagyon rossz kölcsön sampler, amiben nincs szekvenszer. de így legalább minden teljesen élõ, én tudom alakítani, hogy mikor mi szóljon. Egyszerre 3-4 sávot kell összetartanom, és elég sok mminden múlik az ujjaimon is, mert egyik gomb a dobalap, a másik a basszus: ha valamelyiket rosszkor nyomom meg, akkor az egész elcsúszik. De élvezem, hogy valamit csinálnom kell, mert annál jobban semmit sem utálok, mint szimulálni a színpadon.
- Ahol ettõl függetlenül Balázs viszi el a sót.
- Abszolút. Szerintem ez így is marad, mert nem hiszem, hogy olyan látványosan tudnék gombokat nyomogatni. Balázs a mozdulataival és a grimaszaival nagyon karakteres figura, és semmiféle féltékenység nincs bennem; imádom, és én is ugyanúgy nevetek rajta, mint a közönség.
- Milyen zenéket hallgatsz?
- Az ember havonta váltogatja a kedvenceit, de a súlyos hiphopok, mint Krush, Vadim vagy a Herbaliser nagyon tetszenek, az easy örök kedvenc marad, jöhet a dzsessz is, és egy adag indie-s pop feeling is van bennem. Rengeteg mindent szeretek.

"Nekem a Pulp, az Air, a Moloko, a Morcheeba a pop, és ha a mi szekerünk is úgy menne, mint az övék, azt nagyon bírnám."

- Melyik volt az elsõ zenekar, amelyikért rajongtál?
- A Public Enemy. A legelsõ lemez, amit megvettem, a Yo! Bumrush the Show volt, lehettem úgy 11-12 éves. Imádtam a PE-t, gyûjtöttem a lemezeiket, célkereszteket rajzoltam mindenhová, ahogy kell. A hiphop volt az a zene, amit elõször magaménak éreztem. A legelsõ impulzusok persze apámtól jöttek, aki nagyon nagy zenegyûjtõ volt fiatalon. Vannak olyan lemezek, amik eredetileg az övéi voltak, és a mai napig játszom õket, például az Osibisát. És mintázgatni is szoktam róluk.
- Te hogy állsz a lemezgyûjtéssel?
- Most kezdek rákattanni, de azért nem veszélyes. Hetente-kéthetente, ha eszembe jut, elmegyek lemezt venni, de nem arra költöm az összes pénzem. A zenekészítésnék, ha valami mintára van szükség, általában amihez elsõre hozzányúlok, az jó is lesz, nem kell végighallgatnom kétszáz lemezt. A dj-zésnél is, amit csak viccbõl kezdtem el, mindig beugrik, hogy melyik legyen a következõ lemez, amit felrakok. Talán ez a legfontosabb képességem: hogy ösztönösen oda nyúlok, ahova kell.
- Az biztos, hogy a Future Sound of Budapesttel jó helyre nyúltál, hiszen annak köszönhetsz mindent.
- Már jóval elõtte is csináltam zenéket, de az eszembe se jutott, hogy house-válogatásokhoz adjak számokat. Az FSOB volt az elsõ, amit számomra is vállalható kezdeményezésnek tartottam. Az FSOB 1. megjelenésének hetében vittem fel az elsõ demómat Tommyboyéknak, ami egy nagyon gennyes jungle szám volt, aztán folyamatosan cserélgettük a számokat, míg végül az FSOB 2-re ez a doorsos dolog (a Pink Solidism - a szerk.) maradt.
- Amennyire tudom, Tommyboyék ezt amolyan szcénateremtõ megmozdulásnak szánták, de nem sikerült megvalósítani, amit akartak.
- A legnagyobb problémám az volt, hogy hiányozott a személyes kontaktus. Eszükbe se jutott, hogy meghívják az FSOB mûvészeit, hogy beszélgessünk, közös bulikat tartsunk, egymásnak remixeket csináljunk, szóval nem kovácsolódott közösséggé a társaság. Jellemzõ, hogy azt is a Freee-ben olvastam, ha a Pink Solidism felkerült egy külföldi válogatásra. Sok homályos folt van körülötte, de számomra alapvetõen pozitív kicsengése van a történetnek, hiszen annak révén kerültem a mostani kiadóhoz.
- Milyen a kapcsolatod az egykori FSOB-s arcokkal?
- Tamással (Tommyboy - a szerk.) a mai napig jó viszonyban vagyunk. Gáborral (Deutsch Gábor, Anorganik - a szerk.) nagyon jó barátok vagyunk, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, ha feljön Pestre, mindig meglátogat. Marcellel inkább kollegiális a viszony, de ezt nem negatív értelemben mondom. A többieket a bemutató bulin láttam elõször. Csak ültünk ott, a hülye underground arcok, és nem szúltunk egymáshoz, aztán megjöttek Benskiék, és úgy éreztem, hogy õk meg mi vagyunk azok, akik valamennyire normálisak; velük azóta is jóban vagyok. Sokan, például Garamék, Nováék el sem jöttek.
- Széll Lacit, a mostani fõnöködet hogy ismerted meg?Û
- A Juice/UCMG közös kiadású EP-m megjelenése után írt egy e-mailt, hogy ha Pesten járok, találkozzunk, aztán ez lett a vége. Becsülöm benne a megszállottságot, amivel a magyar kisbencéket, ahogyan õ mondja, meg akarja ismertetni a világgal. Az biztos, hogy túl sok történetet mesél, és meg lehet õrülni tõle néha, de emberileg és anyagilag is nagyon korrektnek tartom.
- Kiadói filozófiájának egyik gyakran hangoztatott alappillére, hogy elõadókban gondolkodik.
- Igen, tudom: a mûvésznek legyen arca, mert vége van a techno kultúrának, satöbbi.
- Mennyire alakít õ téged, mint elõadót?
- Mûvészi kérdésekben közösen döntünk, konszenzussal. Volt például egy korábbi borító, de félre lett dobva, mert mondtam, hogy azzal nem tudnék együtt élni.
- Azzal együtt tudsz, hogy a borítón a Mole logo benn van az arcodban?
- Zavart a dolog, és ezt a németeknek meg is mondtam, amire jött egy ideges válasz, hogy az minden lemezen ugyanott van; ha egymásra teszed az összes Mole lemezt, akkor ott lehetne lyukat lõni. Ennyit a német designról. Legszívesebben egy Molnár C. Pál grafikát tettem volna a borítóra, egy kopasz nõ meg egy férfi néznek oldalra egy páholyban, szép kubista kép. Felkutattam az unokát, kimentem a kastélyba beszélgetni vele, megkaptam a jogokat, szép történet, de be kellet látnom, hogy helyesebb, ha az elsõ lemezen az arcom van rajta... De mindenképpen fel akarom használni ezt a grafikát.
- Ha már a produkció vizuális része szóba került, az még eléggé "észrevehetetlen". Kellene már egy klip, és én nálatok elengedhetetlennek érzem a színpadi látvány kidolgozását is.
- A Pabadamra tervezünk egy klipet. Erõltetem, hogy legyen benne igazi kézzel rajzolt animációs rész, talán mert korábban rajzos pályára is készültem. Ami a színpadi látványt illeti, imádnám az egészet nagyon kúlra megcsinálni, de a lehetõségek pillanatnyilag nem adottak.
- Azt, hogy a Laci által német útra terelõdtél, könnyen elfogadod?
- Hmm. Van bennem némi ellenérzés, ha a német popkultúrára gondolok, de ugyanúgy látok értékeket is benne. A német hiphop szerintem eléggé rendben van, mondjuk a nyelvvel nem teljesen vagyok kibékülve. (hosszú szünet) Nem volt más, azt kell, hogy mondjam... Természetesen jobban hangzana egy angol, francia vagy japán kiadó, de úgy gondoltam, többet jelent az, hogy megjelenik egy albumom és nem az írott CD-ket kell szétküldeni a világba.
- Hosszú távra tervezed a zenészi pályádat?
- Abban nem vagyok biztos, hogy örökké ezt akarom csinálni. Kiskoromtól kezdve az volt a lényeg, hogy valami kreatívat csináljak. Kivágóztam, ragasztottam, fát faragtam, építettem, minden, amit el tudsz képzelni. Emlékszem, volt egy rockénekes Barbie-m, Rocksztár volt a neve, komplett szerkót varrtam neki. Évekig nagy mániám volt a lufifoltozás, amitõl anyukám kis híjján hisztériás görcsöt kapott.. Próbáltam olvasztani, ragasztani, varrni, hegeszteni, de nem sikerült. Aztán beláttam, hogy ezt nem lehet.

"Szeretek csak úgy ellenni. Ücsörögni, olvasni valahol, venni egy lemezt, meginni egy kávét, aztán hazamenni. Szeretem, amikor csak úgy szétesik egy nap."

Yonderboi és zenekara a nyáron majdnem minden héten játszik valahol: többek között Norvégiában, Hollandiában, Németországban, de tervbe van véve egy New York-i és egy ibizai kiruccanás is.