Pritz Péter által jegyzett interjú a FREEE Magazinban (2000. augusztus)

        Õ már nagykisfiú

    Yonderboi

Mint azt már márciusi számunkban közhírré tettük, Yonderboi elõtt letérdelt a világsajtó. Shallow & Profound címû debütáló lemeze jelenleg a legkurrensebb exportcikkünk, amire csak büszkék lehetünk. A tizenkilenc éves, mernyei (Somogy megye) születésû fiatalember csak szerényen mosolyog e tényen. Egyrészt, mert felfoghatatlan számára a dolog, másrészt, mert mi mást lehet ilyenkor tenni, harmadrészt, mert már aktívan dolgozik a következõ anyagon. Amíg ez elkészül, addig szerezzünk csak be egyet az elsõbõl, mert ha véletlenül Angliába, Ausztráliába vagy Peruba vetõdünk, ciki lesz õt magyar létünkre nem ismerni. Meg különben is, nem erre vártunk már mióta?
A találkozóra egy újra nyáriasított, a budapestiek által igen kedvelt kocsmában került sor, a Deák térhez közel. Ennek megfelelõen az interjúból elõbb kötetlen, õszinte beszélgetés, majd csapongó diskurzus lett, de elsõsorban nem Yonderboinak köszönhetõen, mert õ pusztán baracklével mérgezte magát. Íme:

Mit szólsz ehhez a külföldi õrülethez, amit a lemezeddel keltettél? Nem rémiszt meg?
Igazából gyakorlati kapcsolatba nem kerülök a jelenséggel, én is csak hallom meg olvasom ezeket a reakciókat. Biztos más lenne, ha testközelbõl hallanám. Mielõtt a lemez megjelent, gondolkodtam azon, hogy ha esetleg lesz valami sikere, mit mondok majd, azt, hogy azért csinálom, hogy elismerést kapjak, vagy pedig a zene készítés öröméért.Így utólag azt kell, hogy mondjam, inkább az utóbbi áll.
Ezek szerint ez a páratlan visszhang és siker nem fogja befolyásolni a következõ lemez sorsát. Nem fogsz begörcsölni?
Az a legfurcsább, hogy most hirtelen rengeteg ember lett körülöttem, akik megmondják, hogy milyen is az én zeném, holott elõtte ebbõl jómagam semmit sem gondoltam át. Befelé figyeltem, ösztönbõl csináltam, s az emberek meg erõszakkal tudatossá akarják tenni: hogy ez ilyen, meg olyan. Elolvasom a rólam szóló írásokat, de nem tudom azt mondani, hogy: igen, én valóban ilyen vagyok, és a zenét valóban így vagy úgy készítettem. Szóval foglalkoztat a dolog, de megpróbálok nem beleesni abba a hibába, hogy a kritikák által rólam kialakult képnek próbálok majd megfelelni. Azt hiszem lélekben még nem készültem fel arra, amit ez az iszonyatos külföldi hype hozhat. Pontosabban, nem tudom, hogy mivel fog járni. Azt a részét viszont nagyon élvezem, amikor a Laurent Garnier azt mondja a lemezemre, hogy jó, mert azt hiszem annál nagyobb elismerés nincs.
Bizony. Na de kezdjük az elejérõl. Mikor írtad meg az elsõ számodat, illetve mikor találtad meg a saját hangodat?
Az elsõ számaimat '93 körül írtam, de azok még totálkárok voltak, azt én is éreztem, hogy ez vicc. Amire már azt lehet mondani, hogy Yonderboi-os, az úgy '97-98.
Ez már a Future Sound of Budapestes Pink Solidism volt?
Igen. A Pink Solidism társaságában már volt négy-öt szám, amire ugyanez a belassultság és hangulat volt jellemzõ.
Az elsõ zenék?
Amit elõször tudatosan vettem és hallgattam, az hip hop volt. A legelsõ lemez, amit a kis zsebpénzembõl vettem úgy tízévesen, a Public Enemy Yo! Bum Rush The Show-ja volt. Aztán Jungle Brothers, De La Soul, Yo! MTV Raps videóra, szóval ez a vonal. De a Pink Solidism idején igazán már DJ Cam hatása érzõdhet.
Hogyan készültek el az elsõ számok?
Kezdetben elkanyarodtam a technóhoz, mert ha hallgatni annyira nem is szerettem, készíteni nagyon jó volt. Ha odaraksz a gépre egy duci-duci-ducit, az már hasonlít egy techno számhoz. Lehet, hogy nem az, de hasonlít. Hip hopot viszont kurva nehéz úgy, hogy na most leülök, azt csinálok egyet. De jó iskola az egyszerûbbtõl a bonyolultabb felé haladni. Elindulni a ritmikus technótól és ha hagyod sodortatni magad, akkor kinyílsz és magadtól rájössz dolgokra. Közben fejlõdik a zenei hallás, tudás. Elõször például nem hallottam, hogy hamisak a basszusok, aztán szép lassan rájön az ember. Én nem gondoltam volna, hogy ez autodidakta módon fejleszthetõ, de most már hiszem.
Volt valaki, aki segített, fogta a kezed, míg a gombokat tekergetted?
Volt egy idõsebb társam, akivel annak idején a Freon 12 nevû techno-formációt alkottuk. Õ vágta ezeket, benne volt az akkori demó szcénában, ami nagy legenda volt, és én mindig felnéztem rá. Ez a demo szcéna úgy nézett ki, hogy programozók, grafikusok és zenészek alkottak egy csapatot és csináltak egy öt perces show-t. Zene, fények, animáció, váltások, ütemre mozgó képek és ebbõl versenyeket szerveztek. Anyagiaktól mentesen, csupán arra ment ki, hogy minél jobban lepipáld a másikat.
Mi volt az elsõ géped?
Egy 386-os, a szüleimtõl kaptam, tizenhárom éves koromban. Ezt félig azért kértem, hogy tudjak rajta pötyögni, félig meg azért, hogy lövöldözhessek rajta, és halomra gyilkolhassak mindenkit, de a komputerjáték-szenvedély fél év múlva kihalt és utána már csak a zenélésre koncentráltam.
Mikor jöttél rá, hogy a techno mellett lehet és tudsz más dolgokat is csinálni?
Ja, azt még elmesélném, hogy a techno-korszakban bulikat is szerveztünk, Kaposváron egy vakolatlan betongarázsban, ötvenfõs masszív közönségnek. Komoly volt: polaroid fényképezõbõl csináltunk stroboszkópot, kazettás DJ-k játszottak és két 386-ossal élõ live actek voltak. A régi szép idõk. Visszatérve a kérdéshez: nem tudom. Arra emlékszem, hogy akkoriban a Viván a House TV nevû mûsort néztem, amit a Sabine Christ és a Mate Galic nevû igen komoly páros vezetett. Engem és a világ ezen részét õk tartottak képben. Nyomták az új zenéket: LTJ Bukemet, hip hopot, táncosabb house-t és erre valahogy rápörögtem. De ez egy folyamat volt, ami alatt az ember megismeri az adott stílus kereteit, és kíváncsi lesz, hogy azon túl mi van. Aztán ahogy egyre több dolgot fedez fel, egyre inkább befogadóvá válik. Mindent meghallgat, de magában szelektál: ez jó, ez nem, de közben nem szokik le a régi dolgokról, inkább kibõvül. Egyre többet és többet vesz fel. Engem minden érdekel.
Hogy állsz neki egy számnak?
Amikor az emberek megtudják, hogy zenélek, érdeklõdõek lesznek. Aztán amikor kiderül, hogy számítógéppel csinálom, az a reakció, hogy: "ja, azt hittem, zene." Lehet, hogy hagyományos értelemben nincs zenei tehetségem, de nehéz lenne ezeknek az embereknek megmagyarázni, hogy biztos van olyan dolog, amit én tudok, de mondjuk egy hegedûmûvész nem. Például egy harminc évvel ezelõtti jazz szám szólójában meghallani egy loopot. Azt hiszem, én ezt tudom. Meg, hogy mit mivel kell ötvözni.
Egy-egy szám nálam teljesen különbözõ módokon jön létre. Van, hogy csak egy foszlányt hallok meg egy számból, vagy látok egy filmet, vagy elhagy a barátnõm, és akkor valami elindul...
... a lemezednek elég erõs filmes feelingje van. Milyen filmeket szeretsz? Kik hatottak rád?
Imádom a régi híradókat, dokumentumfilmeket, a '60-as, '70-es évekbõl szinte mindent: az olcsó, B-kategóriás kém- és sci-fi filmeket, amikben röhögni lehet a díszleteken meg az arcokon. Így kattantam rá erre a vonalra: néztem a Charlie angyalait délelõtt a Voxon és röhögtem. De bírom a feka filmeket is, amelyekben csak feketék szerepelnek, maximum egy fehér: õ a fõ gonosz. A komolyabb vonalról Francis Ford Coppola a kedvencem. Volt egy filmje, ami magyarul a Te már nagykisfiú vagy címmel jelent meg. Na, az nagyon ott van nálam. Aztán szeretem Almodóvar és Kusturica filmjeit is.
Visszatérve a zenéhez...
Amikor egyedül dolgoztam, a legfõbb a hangminta volt. Meghallottam valamit, kitaláltam, mit lehetne hozzátenni.: mondjuk egy House of Pain basszushoz egy idétlen énekesnõ acapelláját, és az vagy passzolt vagy lemélyítettem, vagy valamit kezdtem vele. Most meg a lemezre, az élõ zenészekkel vagy úgy, hogy én készítek egy alapot, egy loopot, azt megmutatom nekik, és az inspirálja õket, és akkor közösen megcsináljuk, de közben én folyton beledumálok, hogy idegesítsem õket, vagy úgy, hogy õk játszanak valamit, és én közben instruálom õket. Mert nálunk terror van. Amint kitalál valaki valamit, rögtön belepofázok, mindenre ráerõszakolom a saját ízlésemet és véleményemet, de szerencsére ezt õk nem veszik erõszakosnak, mert fogják, hogy mit akarok.
Könnyebb így, mint tradícionális módon dalt szerezni?
Más. Itt az a jó, hogy nagy szerepe van a véletlennek, amire ha odafigyelsz, sokkal érdekesebb dolgok tudnak belõle születni.
Ha jól tudom, te kaptál klasszikus képzést is.
Minimál. Klasszikus gitár fél évig, de nulla szorgalommal csináltam. Arra volt jó, hogy a zeneelméleti alapokkal tisztában lettem.
Tényleg igaz, hogy csak tátogni engedtek az énekkarban?
Igen, az általános iskolában jártam szolfézsra masszívan, mert anyukám járatott, de meglehetõsen utáltam. Arra emlékszem, hogy azt mondták, jó a ritmusérzékem, de ha lehet, halkabban énekeljek. Aztán még halkabban, még, még, s végül az iskolai ünnepségeken már csak tátogtam. Aztán besokalltam.
Milyen volt a gyerekkorod?
Így utólag: regényszerû. Vidéken nõttem fel, adott volt az erdõ, amit csapatostúl jártunk, lepkét gyûjtöttünk, sátrat építettünk, szóval jó volt és gondtalan.
Nekem volt egy olyan érzésem, hogy te ilyen vagy olyan okból kiközösített gyerek lehettél.
Ez részben igaz, mert hetedikes koromig eminens tanuló voltam.
Kiskoromban nagyon visszahúzódóan éltem, aztán 13-14 éves koromban a társaság középpontja lettem, s most megint kezdek némileg visszafogott lenni. Valahol azt olvastam, hogy az ember hétévente változik. Rám ez nagyjából érvényes.
Ezek szerint sosem tartottak csodagyereknek? Mert volt egy ilyen feltevésem is.
- Nem. Zeneileg semmiképp. Esetleg tanulásban, de tudtam, hogy az hülyeség, mert sohasem érdekelt annyira. Anyáék épp ezért az elején kicsit rosszalták is, hogy zenélgetek, mert féltek, hogy a tanulás rovására megy, és azt hajtogatták, hogy elõbb legyek normális ember, legyenek meg a papírjaim, aztán azt csinálok, amit akarok. Majd ahogy szép lassan jöttek a sikereim, megbékéltek. Ma már támogatnak, kívülrõl tudják a dalaimat, és ez nagyon jó. Nem gondoltam volna, hogy így lesz.
A "jellemábrázolást" folytatva, nem vagy túl koravén?? Már csak azért is kérdezem, mert nem nagyon szoktak az emberek tizenkilenc évesen ilyen lemezt csak úgy odatenni.
Szellemileg az vagyok: mindig is négy-öt évvel idõsebb barátaim voltak, sokat olvastam, ez-az, de testileg és szociálisan szerintem a koromnak megfelelõ szinten tartok.
Miket olvastál?
Kiskoromban Vernét, természetesen, aztán tinédzserként William Gibsont... tõle vettem a nevemet például. A Neorománcban van egy Yonderboy nevû szereplõ. Kitaláltam, hogy az leszek én, csak 'i'-vel. Kicsit egyébként már meg is untam a nevemet, de rajtam ragadt. Egy darabig gondolom még meg is marad.
Aztán olvastam Salingert, James Jonest, Herman Woukot, Arthur C. Clarke-ot, Stanislaw Lemet és hát a nagy magyar regényírókat. Ja, és nagy képregény függõ voltam. Kicsit talán még ma is.
És az eredeti nevedet (Fogarasi László) szereted?
Nem, nem, szerettem a hangzását. Túl kemény volt. Meg aztán soha senki nem tudta leírni. És könnyen lehetett "bogarasinak" csúfolni, ami nem jött be.
Jó, csapongjunk tovább, kérjünk még egy sört és térjünk vissza a lemezre. Az album hangulata nagyon homogén. Elõre kitaláltad, koncepció volt, vagy azért lett ilyen, mert belõled ez jön?
- Mint mondtam korábban, nem volt semmilyen elv, ami szerint készültek volna a dalok. Öt-hat számmal több készült, mint ami végül felkerült a lemezre, és ami megmaradt, azt valahogy el kellett rendezni. Volt egy-két biztos tipp, egy-két szám, aminek feltétlenül össze kellett tartoznia, a többi meg ehhez idomult. Az ötös (Ohne Chanteuse) és a hatos (No Answer from Petrograd) például ilyen volt, mert az ötös végén egy hang franciául azt mondja, hogy a "Szovjetunió számunkra a legfontosabb partner" és után a hatoson az okos elvtárs mindjárt rákontráz valamit oroszul.
Ezt honnan szerezted?
A nagynéném orosztanár volt és õ hozott haza szentpétervári kiküldetésébõl Krugozor nevû magazinokat, aminek a közepén volt tíz darab világoskék kislemez. Rá kellett tenni az újságot a lemezjátszóra, és az forgott. Irtó komoly dolgok vannak rajtuk. Szovjet ûrhajósok beszélgetnek a MIR ûrállomásról a Földdel, és közben vélhetõleg be vannak rúgva, mert valamin nagyon vihorásznak. Ilyesmik. Amikor vettük fel a lemezt, a tangóharmónikás majd megpusztult a röhögéstõl, mert õ örmény, és értette, hogy ezek ott mit beszélnek.
Volt olyan hangminta, amire engedélyt kellett kérnetek?
A Doors csak utánjátszásnak minõsül, ami azt jelenti, hogy fel kell csak tüntetni, hogy feljátszottuk.
Miért nem volt jó az eredeti?
Hát, mert azt nem szabad. Doorsból nem, az nálam szent. Ha valakit respektálok, hozzá sem nyúlok. Az eredetit játszom fel, úgy ahogy van. Azt viszont be kell valljam, hogy ezt a Doors számot (Riders on the Storm) pont nem ismertem. Nem volt meg otthon apának bakeliten. Aztán egyszer megvette CD-n és elkezdtem róla hangmintákat gyûjteni. Meghallottam a szám elejét, jó, jöhet, levettem és végig se hallgattam. Aztán megcsináltam, felkerült a Future Soundra és fél évvel késõbb egyszer meghallottam az eredetit. És akkor leesett a fejem, leültem és arra gondoltam, hogy "b***d meg, ezt nem kellett volna. Ehhez nem lett volna szabad hozzányúlnom."
Mit jelent a cím: Pink Solidism?
Semmit. Ezt a címet adtam neki. Szó szerint talán "rózsaszín visszafogottságot", bár ilyen szó, hogy "solidism" nincs a szótárban. Jól hangzott. Valami lebegésszerû hangulatot próbáltam kifejezni vele. Tudod, amikor csak így ülsz, de az rózsaszín.
Amúgy tudsz angolul?
Igen, van középfokú nyelvvizsgám (mosolyog), de nem nyomom perfektül.
Hogy adsz címeket?
Vagy magyarul kitalálom és lefordítom, hogy passzoljon vagy beugrik egy szó, és akkor az lesz. Vannak olyan angol szavak, amelyeknek egyszerûen tetszik a hangzása. Ezeket fel szoktam írni, és alkalomadtán felhasználom. Általában ha az elején nem ugrik be egy szám címe, akkor gáz van, mert utána sokat kell gondolkodnom rajta. A kettes számnál (Milonga Del Mar) például megszenvedtem. A hármasnál is (Chase & Chaser - az üldözött és az üldözõ), pedig teljesen tudtam, hogy mi a hangulat, megvolt ez a '80-as évekbeli Dés Lacis magyar krimi feeling, de mégis megizzadtam a címmel, hogy tökéletesen azt a hangulatot adja vissza, amilyen a zene. A Bodysurf esete könnyebb volt: ezt az a fekete-fehér R.E.M. klip ihlette, ahol az énekes csávó a kezeken szörfözik. Ennek nem is lehetett volna más a címe. Nagyon jó szó.
Újabb és újabb nevek merülnek fel. Mostanában miket hallgatsz?
Itthon?
Is.
Mostanában elkezdtem örülni, mert azt látom, hogy szépen lassan itthon is beindul a saját készítésû elektronikus zene. Csomó olyan dolog van, ami hozza a külföldi szintet. Ilyenek például Miraque-ék, a szombathelyi srácok. Nagyon tetszik, amit csinálnak. Deutsch Gábornak (Anorganik) bírom pár dolgát, de nem a hideg betonlap vonalat. Nagyon szeretem Keysert és Shurikent, aztán Palotait és körét: a Palikát, Nan-D-t, Pedrot... Más stílusból az új Heaven Street Seven nagyon jó, szeretem a dalaikat. Azt, hogy a vonal brit, de ugyanakkor teljesen magyar, amit csinálnak. Külföldi zenék közül rajongok a franciákért, de az egész kultúráért, úgy ahogy van. Szeretem ezt a szellõs, elegáns hangulatot, amit az Air hoz, de igazából onnan bármi jöhet. És mindemellett komoly Ninja Tune függõ vagyok.
Visszatérve a hangulathoz: szerinted szomorú ez a lemez?
Sokan mondják, de szerintem nem. Melankólia van bizonyos részeiben, de semmiképpen sem sötét, depi, mint ahogy azt állítják. Nekem inkább vidám és érdekes. Olyan kelet-európai.
Büszke vagy erre a lemezre?
Igen is, meg nem is. Büszke vagyok rá, de hibákat is találok benne. Túl vagyok már rajta, hisz majd' egy éve készült és már a következõn dolgozom, de azért azt hiszem, meg vagyok vele elégedve. Pontosabban úgy fogalmaznék, hogy abban a pillanatban, amikor leadtam a mastert, maximálisan elégedett voltam vele. Akkor nem tudtam volna egy kanyival se jobbat csinálni.
Ez k***a jó lenne végszónak, de meg kell még kérdeznem, hogy otthon, Kaposváron mit szólnak mindehhez, és hogy milyen lesz a második lemez?
Hú, komoly. Megyek haza, a szomszéd bácsi mossa a kocsit az utcán, és már elhaladok mellette, amikor utánam kiabál, hogy: "na, láttuk a CD-t!". Megállok, kínosan kérdezem: "és?" Hallgat, nem tud mit mondani, mert fogalma sincs, mit mondjon, aztán: "hát, Lacikám, vigyed sokra." Ez nekem elég kellemetlen, mert azok az emberek, akik között éltem, akikkel nap mint nap találkoztam, "Csókolom, hogy teszik lenni?", azok most csak néznek, és nem tudják, mit mondjanak. Néha azt kívánom, bár egyesek egyáltalán ne is tudnának róla.
Barátaid?
Velük minden rendben. Szerencsére nem lett szakadék közöttünk emiatt. De ápolom is a régi kapcsolataimat. Volt (van) egy barátnõm, akitõl azt tanultam, hogy csak egy út van. Nem három, és akkor meg kell állni tépelõdni, hanem egy, és azt "csináljuk b***d meg!"
A következõ lemez?
Hip hoposabb lesz. Akarok hajtani egy francia MC-t valahonnan, szóval franciás lesz ez is, csak hip hop.
Nyáron mit csinálsz, csináltok?
Koncertezünk egy-két helyen: az EFOT-on, Pesten a Volt fesztiválon, a Szigeten, de megyünk Oslóba a jazz-fesztiválra, igaz oda egyenlõre úgy tûnik, hogy csak négyen: a billentyûs, az énekesnõ, a gitáros és én, de ez még szervezés alatt áll.
Jó, kell egy utolsó kérdés, mert már nagyon az ötödik oldal alján tartunk, és valahogy be kell fejezni: ha egyet kívánhatnál magadnak az elkövetkezendõkre, mi lenne az?
Kettõt kívánnék, ha lehet. Magam részérõl azt szeretném, hogy olyan legyek, mint a Dimitri From Paris, DJ Vadim vagy mint a Kruderék, csak magyarban. Hogy én legyek az a csávó, aki küldözgeti innen a promókat az arcoknak külföldre. Én csinálnék nekik remixeket, õk nekem, és így megbeszélnénk a frankót. A másik, hogy Zságer Balázzsal van egy Trevira Modern nevû projektünk, amivel egyszer szeretnénk egy nagyszabású esztrád-fellépést prezentálni, öltönyös big banddel, szimfonikus zenekarral, kórussal, színes pop-art dizájnnal, lufikkal, szóval egy saját táncdalfesztivált.