Interjú Palotai Zsolttal a MAX magazin zenei mellékletében - 1999/4. Készítették: Dudás Viktor és Dunai Márton. 

        Underground föld fölött

    Magyarországon nem Tarzan a jungle királya

Végezzünk egy kísérletet! Induljunk el az utcán, és véletlenszerûen állítsunk meg fiatalokat, hogy soroljanak fel három Dj-t. Mindenki kap egy ingyen MAXot, aki bebizonyítja, hogy Palotai Zsolt az emberek többségénél nincs a három között. Saját állítása szerint underground zenét játszik, de a neve nagyon is benne van a föld feletti köztudatban. Õ a magyar drum&bass és jungle apukája. Nem mi aggatuk rá ezt a megjelölést, hanem a többi DJ.

- A korod is belejátszik abba, hogy Apunak hívnak a DJ-k között?
- Biztos.
- Hány éves vagy?
- Harmincnyolc.
- Én azt gondolnám, ilyen korban az ember jobbat is el tud képzelni magának, mint lemezeket pakolni a tû alá.
- Meg fogsz lepdni. A legismertebb, most nem azt mondom, hogy a legjobb, de a legismertebb DJ-k mind harminc felettiek.
- Meglepõdtem. Miért van ez így?
- Nehéz befutni. Idõ kell. Most aztán egy ember van, aki egy angol DJ, Adam Freeland, aki 23 évesen azokkal játszik, akiket hallgatott, mikor fiatalabb volt. Nagyon tehetséges a srác.
- Hány éve volt fiatal?
- Mondjuk öt. Akkor még az egész mûfaj kisebb is volt.
- Most már nem az?
- Most is az.
- Hát azért...
- Csak gondolj bele; Amerikában a rádióadók kilencven százaléka még mindig countryzenét ad.
- Az amerikaiak viszont mindig is kevésbé voltak fogékonyak az effajta zenékre. Rock, country, soul, rap, hip-hop, csókolom.
- Nem csak Amerikában dúl a limonádé. Angliában sem Krust tölti meg a polcokat, hanem a Spice Girls.
- Eladásban biztos igazad van, az viszont, hogy a drum&bass vagy a jungle milyen szinten van jelen a közgondolkodásban, nem mérhetõ eladási statisztikákkal. A legtöbb ember, aki mondjuk Tilos Partyra jár, otthon nem d&b-t hallgat. Azt próbálom mondani, hogy azért nem olyan rossz nektek.
- Az a legnagyobb hátránya Magyarországnak, hogy csak tízmillió ember lakja, míg például Franciaországban, Angliában, Németországban, de akár Olaszországban is, a piac képes az összes rétegzene eltartására. Ott egy százalék is elég sok ahhoz, hogy megéljenek a rádiók, a folyóiratok, az egész háttér. A magyar százalékos arány ugyanakkora, a vásárlóképes közönség meg mondjuk az ötöde. Persze vannak lemezek, amibõl csak mi ötször annyit adunk el az Undergroundban, mint az összes párizsi lemezbolt együttvéve.
- Ennyire fontos a pénz? Az igazi jó kis romantikus undergroundot az ember nem a pénz körül hiszi.
- Most volt itt DJ Krust. A jungle, a d&b a mai napig underground, mégis annyit szakítottak, mint máshol egy house DJ. Nem hülyék õk sem. Sztárok, és Magyarországon sem kérnek kevesebb pénzt.
- A, nevezzük így, "DJ-zene" az egész spektrumát öleli fel az irányzatoknak. Mi az, amit az ember egy-egy partin fõként hall?
- Ez sok mindentõl függ. Ha például junglepartiról van szó, akkor nyilván azt, de ha több idõm van, nyitott a buli, akkor több mûfaj is szóba kerül.
- Mennyi a több idõ?
- Mondjuk három óra már elfogadható. Egy óra alatt csak kapkodva tudsz többfélét adni. Fel kell építeni egy vonulatot.
- Építeni? Ez nem egy totálisan improvizatív mûfaj?
- De. Én soha nem tudom, mit játszom majd következõre.
- Akkor hogyan beszélhetünk vonulatról?
- A leglényegesebb dolog, hogy mi szólt az adott szám elõtt, mi szól utána, és meddig. Hogy mennyit hallasz egy zenébõl, hogy melyik része jön rá melyik zenére, az abban a pillanatban derül ki. Az is lehet, hogy az elsõ hangtól az utolsóig le is megy egy-egy szám, de ezt nem veszed észre, mert esetleg a háttérben marad, vagy másképp effektezem, másképp szólal meg. Persze rá kell érezni, mi jöjjön, mit szeretne a hangulat, interaktív vagy, figyelsz a közönségre - de a vonulat megvan. Csak mindig más.
- Azt mondtad, nehéz befutni.
- Fõleg kint, Angliában, Németországban, Amerikában sok munka kell hozzá, mert már mindenki DJ. Itthon még túl kicsi a piac. Ezen kívül gyökerek kellenének a sikerhez. Mielõtt még ismertté vált volna a d&b vagy a jungle, kint sokan az akkor hagyományos zenéket játszották. Jazz, rock, népzene...
- Diszkó, ilyenek...
- Nem. A diszkó, az nem. Két nagy csoportja van a Dj-knek. Az egyik, aki a diszkó felõl jön, a másik, aki nek.
- Az honnan jön?
- Én például eleinte nem játszottam diszkóban. A Tilos az Á-ban kezdtem el, ami nem diszkó. A legnehezebb dolog Magyarországon egyébként pontosan ez. Angliával ellentétben, ahol minden stílust értenek, mert tudják a történetét, benõttek, itthon pont az a közönség, amelyhez ez a zene szól, eleinte a diszkóval azonosította. Pedig sokkal több annál: szinte minden zenei mûfajt ötvözni lehet.
- Ezt komolyan mondod? Lementél a két lemezjátszóddal, leadtál egy kellemes tripet, a közönség pedig azt mondta, diszkó, így egy kategóriába helyezve a Modern Talkinggal?
- Igen. Pontosan.
- Ne haragudj, ezt nehéz elhinnem.
- Tánczenének titulálták. Nézd meg, a legutóbbi idõkig még azok is, akik a Tilosban dolgoztak, vagy a Narancsban ítak, nem voltak hajlandók errõl a zenérõl másképp nyilatkozni, mint hogy ez techno. technot szinte nem is játszunk. Akik a reggeli mûsorokat készítik és hallgatják a Tilosban, teljesen mások.A Tilos Partykat például többen gyûlölik. Nekem most keményen kell küzdenem a rádióban, hogy legyenek egyáltalán ilyen bulik, mert azt mondják, hogy ez szar, ez "csak" tánczene.
- Te vagy akkor az "under-tilos"? Nem gondoltam volna, hogy nehezen jöttök ki egymással a reggeli mûsorok stábjaival.
 Nem olyan veszélyes, de nem egyszerû a helyzet. Ha bekapcsolod hétköznap este a rádiót, akkor van népzene, jazz, minden. Éjfél elõtt nem is játszanak se technót, se house-t, de van, mikor utána sem. Hiába mondom, hogy a bulikra néha több ezer ember kilátogat, erre is mindig csak azt kapom, hogy diszkó. Tánczene. Hiába mondom, hogy hallgassák meg a Spice Girlst és Krustot egymás után.
- A látókör azért - a közönségé legalábbis - tágul. Egy-egy Tilos Partynak azonnal híre megy Budapesten, és szinte mindig dugig van a ház.
- Igen, és ennek ellenére komolyan kell küzdeni azért, hogy legyenek ilyen bulik. Mondom bent: ember, itt vannak kétezren, akik erre mozdulnak. Mindig azt kapom, hogy miért nem lehet valami normális zenekart hozni, aki normális zenét játszik. Pedig csináltunk ilyet is, fõleg az elején. Volt cigányzene, népzene, jazz, minden volt. Ma egész egyszerûen nem nagyon érdemes koncertet csinálni egy ilyen bulin, mert az emberek inkább táncolni akarnak. Azt várják, hogy mikor jön a DJ. Két hete volt egy Salon Oriental nevû rendezvény a PeCsában, balkán népzenével, az angol transglobalosokkal, szóval teljesen komplex programmal, kemény kettõszáz fizetõ nézõvel. Német Vladimir, a volt Tilos az Á volt fõnöke még próbálkozik ilyesfajta koncertekkel, de ne tudd meg, mekkorákat bukik.
- Egy Tilos Partyra viszont elég drágák a jegyek, mégis sokan elmennek. Az sem éri meg?
- Nem egetverõ a bevétel. Ed Rush például százszor annyi pénzt kapott, mint én. Nem tízszer vagy ötvenszer: százszor. Nyolcszázötven font egy estére. Krust, aki most volt itt szombaton: kétezer font. Plusz az MC, még ötszáz. Repülõ, szállás... Egy magyar DJ nem keres annyit. Nemzetközi összehasonlításban semmiképp.
- Hazulról számûzöd ezt a zenét, vagy otthon is dolgozol?
- Otthon is, persze.
- A kislányod hogyan bírja a gyûrõdést?
- Õ? Nagyon bírja. Jó dolga van, mert már most, három évesen nagyon sokféle zenét hall. Vele egyébként mindig foglalkozom, akkir is, mikor a lemezboltom, a koncertek, a rádiózás meg a többi mellett már alig látok a fáradtságtól. Van, hogy hosszú hetekig három-négy órákat alszom, de a kislányommal töltött idõ mindig feltölt. Nem bírom átállítani a biológiai órámat a nappali alvásra, nem is akarom, miatta sem.
- Bírod?
- Tíz éven át bírni csak akkor lehet, ha jó. Ha energiát merítesz belõle. Van, aki leszarja a közönséget, elviszi magával mindig ugyanazt a hatvan lemezt, és nem igazítja az aznap esti zenét az adott közönség igényeihez. Persze, ha jó, akkor ez is mûködik. Josh Wink vagy Jeff Mills egy este többször is lejátsza ugyanazokat a zenéket, többféleképpen. Évekig szinte ugyanazokkal a zenékkel dolgoznak. Nálam mindig változik, mit teszek a táskámba.
- Hány lemezt viszel?
- Attól függ, hova megyek, és mennyi idõm van játszani.
- Ha a rádióban játszol, van idõd éjféltõl hatig, kitombolhatod magad, ahhoz hány lemez kell?
- A rádióban éppen mindegy, mert ott tartom a lemezeimet. Kétszázötven lemez egyébként biztos kell, hogy vonulatot építhess. Nem is biztos, hogy mindegyik megszólal, de ennyi kell ahhoz, hogy biztonsággal hagyatkozhass az intuíciódra. Azt szoktam mondani, hogy olyan egy DJ munka közben, mint egy újságíró. Az újságírót sem az aznapi sajtó érdekli, hanem a másnapi cikkeit írja. Én is a következõ számmal dolgozom, miközben a közönség még az elõzõt hallgatja. Ugyanakkor egy harminc évvel ezelõtti újságot nagyon szívesen olvasol, mert abból lehet megtudni, hogy mi volt akkor.
- Zeneileg mi volt akkor?
- Külföldön sokféleség, itthon pangás. Bárkihez elmentél, ugyanazt az ötven lemezt találtad nála, de az biztos, hogy huszonöt pontosan megegyezett mások gyüjteményével. Illés, Beatles, Lou Reed, Jimi Hendrix. A Tilos az Á pont attól mûködött úgy, ahogy, hogy más zenéket hallgathattál, mint otthon, vagy a barátaidnál. Reggae, hip-hop, népzene, jazz, rock és sok más. Mához képest az a különbség, hogy akkor szinte mindenfélét játszottunk, ma pedig egyazon mûfajban sûrûsödik mindez. Ma lehet, hogy egy számon belül megtalálod a népzenét, a kortárs zenét és a jazzt.
- Mi volt az a párosítás, amirõl a legkevésbé gondoltad, hogy mûködni fog, de bejött?
- A legemlékezetesebb páros bulim talán Szabadkán volt, ahol eljött közönségnek Lajkó Félix, és negyed óra után úgy beindult, hogy valahonnan kerített egy mikrofont, fogta a hegedûjét, és beállt játszani. Meg a közönség is beállt, a gyönyörûségtõl. Kilenckor keztük együtt, és hajnali háromkor már én könyörögtem neki, hogy hagyjuk abba. Õ meg mondta, hogy hát azt sajnos nem lehet, nézzem, milyen jól szól. Talán addigra már nem is volt húr a hegedûjén, csak ritmusra püfölte a vonóval, és tombolt.
- Megismételtétek ezt azóta?
- Volt errõl szó, de vele nem lehet elõre tervezni, egy percre sem. De lehet, hogy jobb is ez így. Hihetetlen élmény volt, kár lenne sokszorosítani. 
- És lemezt sokszorosítani?
- Én nem vagyok stúdiós fajta, az lassú nekem. Mire egy hangot tökéletesen eltalálok, hetekbe kerül. Stúdióban soha nem lehet azt elõidézni, amit lemezjátszóval. És mivel mindig a pillanat számít, nemigen van értelme fölvenni. Nem hallgatnád meg kettõnél többször. New Yorkban, '91-ben például mindig fekete adókat hallgattam. Lehetett számítani rá, hogy ugyanazokat a számokat fogják játszani, de minden DJ minden nap máséppen rakta össze õket. Négy hónapig voltam kinn, és mindennap õket hallgattam. Ha megismételték volna ugyanazt változtatás nélkül, a harmadik után valószínûleg úgyis áttekertem volna egy másik adóra.
- Miért mentél ki?
- Egy fekete színháznál dolgoztam, Harlemben, az utcán.
- Így április táján nehezen tagadod le, hogy nem vagy fekete. Hogy kerültél a képbe?
- Ismertem a stage managert, õ hívott a technikai csapatba. A hangosítókon és a fényeseken kívül mindenki fekete volt. Mindez a Rodney King-botrány idején történt, amikor Los Angelesben, de New Yorkban is, fölgyújtották a fél várost. Akkoriban ráadásul teljesen kopasz voltam, és nem is tudtam, hova megyek. Kiszálltam szépen a metróból a 125. utca sarkán, és pár méter után kezdtem rájönni, itt valami nincs rendben. Kezdtem keresni egy fehér embert, vagy legalább egy sárgát, vagy mittudomén. Angolul sem tudtam még.
- Azt ne mondd, hogy véletlenül bakancs olt rajtad, mert a végén még kísértetnek nézlek.
- Két sarokra volt a színház, odáig nem bántottak. Aztán szépen fokozatosan megszoktak, naponta látták, hogy jövök a metróból és megyek a színházhoz. Olyan az a környék, mint egy falu. Ha tudják, hogy te vagy az a kopasz fehér ember, aki ettõl a saroktól eddig a sarokig meg naponta, ott ezt csinálod meg azt, akkor békén hagynak, még intenek is, hogy szevasz. Nekem is megmondták a színháznál, hogy csak a vegyesboltba, a pizzériába meg a metróhoz menjek. Aki viszont csak úgy sétálgat, az gyanús. Véletlenül nem lehetsz az utcán. Annak is rendszere van, hogy ki melyik lépcsõn ül. Például ahol én laktam, volt egy bank, a bejárat mellett egy szék. Minden egyes alkalommal egy ült ott egy idõs fekete figura. Koldult. Egyszer elment egy rövidebb idõre, és mire visszatért, valaki más elfoglalta a székét. Ez meg rendõrt hívott, hogy valaki elfoglalta a helyét.
- A hip-hop már akkor erõs volt ott?
- Hogyne, és nagyon szigorú. Mindenki lassan, bólogatva ment az utcán, és minden üzletbõl szólt a zene. Idõnként megjelent egy-egy nagy terepjáró, amibõl kiszedték az üléseketm, és a helyére csak hangfalakat raktak. Nem kicsit tekerték fel a hangerõt, hanem nagyon, és úgy közlekedtek. Neon alul, satöbbi. Mikor egy ilyen bejön az utcába, akkor koncert van. Szigorú. És az emberek is: nincs mosoly. Kúlok vagyunk.
- Ezt lihegik most itthon.
- Inkább Angliát, igen. Itthon ugyanis nincs története a dolognak. Angliában indult szinte mindenféle mai könnyûzene, és persze az ezzel járó stílusok is. A bor francia, a sajt is, a kocsi német, a zene angol. Talán ez az egyetlen olyan zene, amirõl nem tudod eldönteni, honnan indult. A két lemezjátszós technika ugyanis amerikai találmány, de az elektronika Németországból jön. A mai irányzatokat is németek kezdték. Tíz-, tizenöt, tizennyolc perces számok voltak. Aztán, kicsit késõbb, a Can zenekar elkezdett játszani hétkor, és tízkor hagyták abba. Ez az, amit ma is hallasz.