Ez az interjú a MaNcsban jelent meg 1999. 05. 13-án. Bognár Tamás készítette.
"Mi van itt, földrengés?DJ Palotai a Reich Remixed albumról
"Ember, ezen rajta sincs a legjobb szám!" - horkan fel DJ Palotai. Nekiállunk a bogarászásnak, végül a bonus track alatt megleljük a követelt számot, indulhat a Steve Reich-remix beszámoló. A kortárs zene egyik meghatározó alakjának mûveibõl hetvenpercnyi anyagot dolgoztak át neves DJ-k és tánczenei csapatok. Ki mást kérdezhettem volna róla, mint a Tilos Rádió zenefõnökét, aki közvetlenül beszélgetésünk elõtt is épp egy kamarazenekar alá pakolta a lemezeit.
Palotai Zsolt: Steve Reich a legismertebb
zeneszerzõ, aki egyrészt repetitív, másrészt
elektronikus zenét írt. Különös módon
a kezdeti elektronikus zene kiemelkedõ alakjai (Varese, Stockhausen,
Artyemjev, Pierre Henry estébé) és a repetitívek
(John Cage, az õsatya Terry Riley, a fõkókler Phillip
Glass, valamint Reich mester) egymástól elkülönülten
alkottak. Egy - a Hortobágyi Lacitól kölcsönzött
- megfogalmazás szerint a repetitív vonulat részére
nem volt átjárás az elektronikus zene magas kasztjába.
Miközben az utóbbiak részérõl végbement
a komolyzene egyik utolsó rugdalózása, a
repetitív iskola ráébredt egy fontos különbségre.
Míg a nyugati zenének az a fõ kérdése,
hogy melyik a következõ hang, és milyen hang van
fölötte meg alatta, addig a keleti zene arra kíváncsi,
hogy egy hang után mikor jön a következõ. Reich
itt egyfajta átjárópont, keleti tanulmányai
után õ használt talán elõször
ismétlõdõ kazetta-loopokat. A hatvanas-hetvenes
évekbeli korai mûveiben ezeket még elektronikus
úton szólaltatta meg, zenészeket csak késõbb
toborzott darabjai elõadásához.
MaNcs: Milyen hatással van mindez a mostani muzsikákra?
PZS: A mai tánczenében mindkét iskola kéznyomát
felfedezheted, bár lényegében egyikhez sincs semmi
köze. Egészen más tészta az elektronika jelenlegi
formája, és tíz év alatt a reichi repetíció
is szinte teljesen kikopott a tánczenébõl. Persze
ez nem baj. Reich munkái számomra sosem voltak átütõek,
egyszerûen unalmasak. Az új zenék nem.
MaNcs: Mégis, ahogy korábban például
az Orb (Little Fluffy Clouds), most ugyancsak menõ nevek
vették Reichet elõ.
PZS: Bezárult egy kör, így visszatértek a
gyökerekhez. Ennek a kapcsolódásnak amúgy
van már elõzménye. Pierre Henrynek, a már
említett elektronikus zenei úttörõnek szintén
megjelent egy remixalbuma. Különben mindig is jobban izgatott
ez a francia csávó, az õ zenéje igazán
kísérletezõ. Míg Reich zenéjében
feltûnnek ismerõs formulák, mondhatni, a népzenébõl,
az afrikai zenébõl merített ihletet, addig Henry
sokkal kevésbe eredeztethetõ, legalábbis nem felismerhetõk
a nyomok. Az ötvenes-hatvanas években fénykorát
élt idõs ember maga is be mert vállalni egy remixet
a William Orbit, Coldcut, Fatboy Slim által fémjelzett
válogatásra. Az a sorozat egyébként összességében
egy árnyalattal jobban sikerült.
MaNcs: Miféle sorozatról beszélsz?
PZS: Ja igen, én ugye fõleg bakelitben gondolkozom. Öt-hat
külön maxiból állt az a lemez, és a Reich-félébõl
is kiadtak már kettõt. Eredetileg csak CD-n akarták
megjelentetni, de a szerkesztõnek annyira tetszett a Freq Nasty-
meg a Coldcut-változat, hogy kiadta vinilen is. A napokban pedig
kijött a Howie B-verzió, másik oldalán az
eredeti Reich-szerzeménnyel (Eight Lines).
MaNcs: Egészében milyennek találod?
PZS: Érdemes beszerezni, kiváló érzékkel
kérték fel a remixereket. Steve Reich ugyebár nem
tánczene, de legalább két szám még
a parketten is megállja a helyét, a többi maradt
hallgatós. Az eredeti mûvek közül ismerõs
lehet az 1978-as Music for 18 Musicians, aztán a Drumming,
bár erre kevésbé lehet ráismerni, a késõbbi
korszakból pedig a gyengécske Desert Music. A már
említett maxikon kívül nagyon jó a New York-i
DJ Spooky és a japán Ken Ishii. Újra dolgozik a
80-as évek végi hip-hop, electro duó, a Mantronix
egyik fele. Az amerikai Tranquility Bass amolyan hippi tánczene,
a Mo Wax-es Andrea Parker pedig nagyon furcsa, lelassult elektronika.
Sokuknál nehéz felismerni az eredetit, kivétel
talán Howie B, aki elég sok forrásanyagot felhasznál,
és a Coldcut, bár õk az indítás után
finoman átcsúsznak a saját világukba. Igencsak
szokatlan zenével álltak elõ, se nem breakbeat,
se nem hip-hop, szinte már goa.
MaNcs: A Freq Nasty és B. L. I. M. közös produkció,
csupán néhány Reich-hangot vett kölcsön.
Azt mondtad, ez a kedvenced.
PZS: Elképesztõ, amit összehoztak. Ilyen basszust
még soha nem hallottam, nagy hangerõn kifekszel tõle.
A PeCsában egyszer már rendesen megdöngettem, és
a basszus hirtelen annyira betöltötte a teret, hogy még
az elõtérbõl is bejöttek az emberek: "Mi van
itt, földrengés?" Abszolút 21. századi hangzás.
Egyébként Freq Nasty DJ-mûsora május 22-én
az Almássy téren, aztán a Rudasban is hallható
majd.
MaNcs: Lehetséges egy ilyen lemez révén megszerettetni
Reichet a mai fiatalokkal?
PZS: Valószínûleg nem. A zene történeti
folyamának megértéséhez viszont jó
adalék.
MaNcs: Mindig érzek egy kis csavart az ilyen válogatások
kiagyalóitól. Van itt egy zene, olyan, amilyen, használjuk
ki a szerzõje kult-státusát, és adjunk el
egy csomó lemezt.
PZS: Én meg mindig azt mondom erre, hogy a jelenlegi zenei felfogást
könnyen lehet a népzenééhez hasonlítani.
Hiszen az is úgy mûködik, hogy egy adott dalt annyiféleképpen
hallhatsz, ahányan elõadják. Kiválaszthatod,
hogy a Pista bácsi vagy a Mari néni verziója szimpatikusabb-e
a számodra. Egyáltalán nem biztos, hogy ráismersz,
pedig ugyanazt a dalt éneklik. Lehet más a szövege,
megváltoztathatták a dallamot, a ritmust, a hangot. Ha
az egyik nem jön be, a másik még tetszhet.