Wanted, - 2000/11. Interjú Németh Judittal. Aki elkövette: wg. Õ.

       Anima Sound System - Németh Judit

    A csajszi a szomszédból

"Bárcsak minden ilyen flottul menne" - sóhajt fel Woody Allen Annie Hall címû filmje mozis jelenetének általa leginkább áhított verziója után. Ez a tökéletes állapot nekem megadatott, mert ezúttal nem hagytak csalódni megérzéseim, közel azt kaptam, amit elképzeltem: kislányosan bájos infantilizmust, bohókás játékosságot, folyamatosan be nem álló szájat. Aztán persze volt flash is.
Énekesnõ-interjúink elsõ fejezetében Németh Judit, az Anima Sound System pacsirtája, a fiúsan kislányos és természetesen õszinte alapeset prototípusa telepdett le mindent tudni akaró diktafonunk elébe.

Én egy nagyon tájékozatlan újságíró tudok lenni, úgyhogy mindenekelõtt, avass be A Sztoriba, mely nem más, mint az Animába kerülésed igaz története.
A két évvel ezelõtti Ki Mit Tud-on indultunk egy öttagú a capella együttessel, a Savaria Singersszel, és a döntõig el is jutottunk, de sajnos nem nyertünk. Volt ott egy ismerõsöm, aki ismerte az Anima tagjait is. Abban az idõben készült a fehér album. A '68 címû számhoz azonban nem illett a Szilvi hangja, ezért egy másik hangot kerestek hozzá. A közös ismerõs hozott össze minket. Zsoltéknak tetszett a hangom, jól össze is barátkoztunk. Felvettük a számot, és még egy másikban vokáloztam. Így a lemezen az én hangom szerepel, de a klipben a Szilvi szerepel. Aztán azt hittem, ennyi. De jött az énekesnõváltás, eszükbe jutottam, és egy-két hónapnyi gondolkodási idõ után rábólintottam a dologra.
Mellbevágó felkérés volt?
Amikor megkerestek, nagyon meglepõdtem. Egy országosan ismert zenekar. Kissé nyomasztott a dolog. Eleinte nem is találtam a helyemet. De mindenképpen ki akartam lépni a saját kis életembõl. Egy-két hónapra volt szükségem ahhoz, hogy belerázódjak. És megtaláltam önmagamat. (Nevet egy rövidet, de viszonylag hangosat. Ehhez csatlakoznom illik. Aztán váratlanul komolyba megy át.) Mármint a zenekaron belül, mert az életben ez még nincs lejátszva. (Ha nem nevetgél, akkor komolyan megmondja, mit gondol, de rögtön utána azonnal szabadkozik is. És ez oda vezet, hogy megint nevetni kezd.)
Régtõl fogva bírom, amit az Anima csinál, de szerintem a valódi arcát így, veled kapta meg. Nem akarom bántani a korábbi énekesnõt, de elõtte nekem az Anima túl komoly volt, és a színpadon merev. Te leheltél életet a zenekarba.
Szerénytelenségnek tûnhet, de igen, ez így van. Az infantilizmus, a játékosság, a bohóckodás velem került a zenekarba, de semmi különöset nem csinálok, csak önmagam adom. Az életben is ilyen vagyok. Ráadásul nagyon jól érzem magam így. De nem mindig. (Pillanatnyi elbizonytalanodás, szolid mosoly.) Szóval a zenekarban is önmagam adom, aztán hogy ez tetszik-e az embereknek, azt nem tudom, mindenki eldöntheti maga. Tudom, hogy van, aki még mindig a Szilvit sírja vissza. Több barátom is van, akik azt mondták, "ne is haragudj, de a Szilvivel jobb volt az Anima". De azt is tudom, hogy többen pedig úgy vélekednek, mint te is. De nem nagyon szoktam variálni, itt nem egy tudatosan kialakított imidzsrõl van szó. Amikor felmegyek a színpadra, olyan vagyok, amilyen vagyok. A többiek meg olyanok velem, amilyenek szoktak lenni. Valami átragad rólam beléjük. Nagyon jóban vagyunk, és ez lejön a színpadról. Néha kicsit túlzásba is visszük az infantilizmust, de manapság szerintem szükségük van az embereknek erre. Mert jó kilépni magukból és ellazulni egy kicsit, mi pedig ebben segítünk, amikor ilyenek vagyunk. (Üres kávéscsészébe sóhajnyi belenézés, közben elgondolkodás.) De persze nem vagyok egy Lovasi típus, aki a számaik között nagyon vicceseket dumál.
Zavart eleinte, hogy az Anima egy elektronikus tánczenét játszó csapat? Hogy õk végül is teknósok?
Mielõtt az Anima tagja lettem, hallottam már róluk, de különösebben nem érdekeltek. Az egész dance vagy techno ügy pedig nekem teljesen új volt. Nem tudtam eldönteni az elején, hogy ez most fekszik nekem vagy sem. Elõtte nagyon sok dzsesszt hallgattam, az elektronikus zene pedig az Animáig elkerült engem, meg én is õt. Aztán a zenekarba való bekerülésem után elkezdett izgatni, amiben természetesen közrejátszott az is, hogy hirtelen már mûveltem is ezt a fajta muzsikát. Egyre jobban érdekelt, kérdezõsködtem Zsoltéktól, hogy ez most mi, ez miért így, aztán belekeveredtem, és nagyon tetszik máig. De a régi zenéimet is ugyanúgy hallgatom, nem változtam, megmaradt a régi énem, ez pedig pluszba rájött.
Mióta foglalkozol zenével?
Éneklést tanultam és tanulok. Régóta tudatosan készülök arra, hogy zenével foglalkozzak, de eleinte nem volt szó az éneklésrõl. A Ki Mit Tud-os zenekar nagyon nagy ígéretnek indult, mert jól összejöttünk, szerettük is, de bizonyos dolgok miatt nem tudott tovább mûködni. Ének-zene - karvezetés szakra mentem a fõiskolára, komolyzenével foglalkoztam fõleg, de soha nem kötött le annyira, amennyire kellett volna. Mellette keményen hallgattam mást is, leginkább a könnyû mûfajban jeleskedtem.
Zenével foglalkozni, ez megy, ezt kaptam a Jóistentõl. Ha valamikor az énekes nõi karrierem véget ér, akkor is a zenével kívánok foglalkozni. Szívesen oktatnék, lennék például hangképzõ tanár. (Ennél a pontnál újra szabadkozni kezd érdektelennek kiáltva ki mondandóját.) Ezekkel még én sem vagyok nagyon tisztában, a lényeg,
hogy a zene mellett maradjak, de olyan foglalkozásban, ami mellett majd egy család is mûködni képes. Ugyanis nem vagyok a híve annak, hogy este leadom a gyereket a férjemnek, mert megyek fellépni. Ez nálam nem mûködik.
Az alkotó zenekari munkában mennyire vettél részt?
Szövegekben kicsit, dallamokban, vokál témákban inkább közremûködtem. Meg ott van a fuvola. Az alapokat nem én készítettem, csak ötleteket adtam néha. Nagyon tetszik az új lemez, szeretem. Legközelebb még jobb lesz.
A sztárságot vagy mi a fenét hogyan tûröd?
Nem vagyok exhibicionista, igazából nem tudok sztár lenni. Ami most van, azt is nagyon keményen meg kellett tanulni. (Most olyan, mint egy valódi nõi MC, õszinte és kegyetlen.)
Elsõ autogramosztás: kész vagyok, izzadok, mint egy ló, közben végig pánikolok. Mínek ez, minek kérnek tõlem ilyet? Elvégre egyidõsek vagyunk, és õk valószínûleg valami másban jeleskednek. Azért mert én egy deszkával feljebb állok? Ez semmit sem jelent. (Kézzel nyomatékosítás.)
Na, ezt kellett megtanulni: õk szeretnek engem és én, ha egyszer már elvállaltam, hogy nyilvánosan fellépek, akkor azt is el kell fogadnom, hogy megkedvelnek, és ezért jól esik nekik, ha ilyenkor aláírok a részükre egy darab papírt. (A valóság megkérdõjelezhetetlenségét alátámasztó bólintás.) De máig az van, hogy közben nyelek. Persze nem látszik rajtam. Mostanában kezd igazán ez rendezõdni bennem. Azért írok alá, mert nekik jót teszek ezzel, és nem azért mert nekem jól esik. Az is furcsa, amikor sikítanak és kiabálják a nevem. Persze ritkán fordul elõ, hogy Juciznak, inkább animáznak, de akkor is, zavaró, mert nem Németh Judit és zenekara vagyunk, hanem az Anima Sound System. Az viszont mindig jól esik, amikor koncertrõl koncertre rácsodálkozom: "jééé, õk minket várnak".
Szóval, ezt a sztárság dolgot rendesen le kell tisztáznia magában az embernek. Persze vannak keményebb helyzetek is az életben, úgyhogy a legjobb, ha befogom a számat. (Nevet, gondolom, kicsit ráparáztatok a csajra.)
Az Animát az utóbbi idõben körüllengte egy-két olyan sztori, ami miatt a botrányzenekar minõsítés is felsejlett a bulvársajtó irányából. Szüleid, barátaid hogy álltak a problémás témákhoz?
A szüleim a botrányokból a Himnuszt érzékelték, a Mariguana Cha Cha Chára nem tudom, nem reagáltak. Õk nagyon örülnek annak, hogy csinálok valamit, hogy "viszem valamire". Az ismerõseim, barátaim is nagyon büszkék rám.
Egyébként nem hiszem, hogy az Anima botrányzenekar lenne. Valóban elõfordul, hogy kinyitjuk a szánkat, de ebbõl mindig más emberek csinálják a botrányt. Az Anima nem a botránykeltésrõl, hanem a zenérõl szól. Ezt a botrány dolgot a bulvárlapok gerjesztik, de nekem ez nem szimpatikus, mert ne azért jöjjenek el aztán emberek a koncertre, hogy "na, most megnézzük, kik ezek, akik ezt a botrányt kavarták", hanem azért, mert jó számaink vannak.
Visszatérve a barátaimra, õk akkor vettek tudomást az Animáról, amikor benne voltunk a tv-ben. Elõtte mondtam nekik, hogy egy zenekar tagja lettem, megyünk sokat koncertezni, de mindenkiben akkor tudatosult ez az egész, amikor a tv-k elkezdték játszani a Mariguana Cha Cha Cha klipjét, meg volt néhány interjúnk is.
Hogyan egyezteted össze a magánéletedet a zenekarosdival?
Vannak hátulütõk, amikbõl néha egy-két konfliktus adódik.
Ez diplomatikus volt.
(Persze megint nevet.) Nagyon ritkán jön elö belõlem ilyen mondat, általában semmit se tudok rendesen kimondani. Legutóbb a PeCsában például az jött ki belõ lem, hogy "most pedig következzen egy szám, és remélem, szeretettel táncoljátok velem". Erre rögtön megfordultam, és megrökönyödve mondtam magam elé, "mi vaaaaan?". Ilyen zárómondatot. Na, innentõl kezdve mindenki tudja, mennyire szarul beszélek. Ez látszólag hozzátartozik az imidzsemhez, hogy mindent így kifacsarok élõszóban, hogy nincs értelme a mondataimnak, hogy magyar létemre nem tudok beszélni, de nem így van. Egy csomó hibám van, elvégre én se lehetek fitt: olvasáshiány, szókincshiány, tudnék még mondani. De ha ez kívülrõl az ún. imidzsem részének látszik, annak örülök. (Nevet ismét, mire azt találom mondani, hogy külsõ szemlélõnek viszont ez nagyon szórakoztató tud lenni, erre kissé alábbhagy a mosolygás.)
Szóval, akkor fussunk rá még egyszer: magánélet kontra zenekar.
Egy zenésznek nagyon fontos, hogy meg tudja mutatni másoknak, mit tud. Az a legnagyobb dolog, ha eljut erre a pontra. Lehetõséget kap. De ott nem szabad elhibázni, hogy ez nem minden áron. Ha valaki annyira elhivatott, akkor vigyáznia kell, hogy a környezetét ne hanyagolja el közben: barátokat, szülõket, családot. Ugyanúgy kell foglalkozni ezekkel a dolgokkal is, ugyanúgy értékrendet kell felállítani, kitalálni, mi a legfontosabb, mit rakok elsõ helyre. A zenei élet könnyen elcsábíthat, ha nem figyelsz. Mert ha jön a buli, akkor nincs mese, menni kell. Többször volt olyan, hogy nem akartam menni, mert per pillanat fontosabbak voltak a barátaim.
Az ember akkor lesz valaki, ha törtet, ha maga mögött hagy mindent és mindenkit. Ez nekem nem fekszik. De nagyon nehéz mértéket találni. A zenekaron belül van súrlódás, ha a környezetedet jobban figyeled, hogyha a többi emberrel is ugyanúgy törõdsz, mint magaddal. De ha csak a zenekarra figyelek, akkor meg a környezetemben van súrlódás. Elméletben ketté tudom választani a dolgokat, meg tudom húzni a határvonalat, hogy hol a zenekar és hol a magánéletem. De a hétköznapokban ez a kettõ keveredik egymással, átfedés van. Sok-sok kompromisszumra van szükség.
Hogyan emlékszel az elsõ fellépésedre, van valami remek élményed ezzel kapcsolatban?
Humoros dolog, máig elõjön. Gyöngyösön volt, valami hegyvidéki fesztiválon, a nevére sem emlékszem. Zsolték mondták, hogy tök jó a zenekar, rengetegen szoktak koncertekre járni, most már olyan státuszban vannak, hogy megtöltenek egy Pecsát, és sûrûn járnak külföldre is. Hallomásból én is tudtam ezekrõl.
Tehát az elsõ fellépés. Koromsötétben értünk oda a hegyekbe, egy teherautó platóján kellett játszani Ganxsta Zolee-ék után. Eléggé mozgott a padló, és kábé öten néztek minket. Annyira jól jött ki az egész. (Nagyon nevet, majd visszavált sztorizóba váratlanul.) Mondtam is magamnak, most a Zsolték nem mondtak igatat vagy ez egy ritka helyzet. A második fellépésem Balassagyarmaton volt, ennek az ellenkezõjére sikeredett: szuperjó, teltházas buli. Nagyon feszélyezve éreztem magam: semmi sem volt biztos. Se a színpadi megjelenésem, se a számok, se az, mit keresek én ott az Animában. De aztán belerázódtam.
Milyen megjelenésrõl beszélsz? Így is felmehetnél a színpadra, ahogy vagy.
Na, ez azért sok mindenbõl áll: kontaktus a közönséggel, figyelni magamat, hogy mit csinálok, mit énekelek, figyelni a többiekre is. Ez nagyon nagy koncentrációt igényel. Az ember meg csak annyit Iát ebbõl, hogy fölmegy, aztán rutinból lenyomja.
Több mint két éve vagyok a zenekarban. Kívülrõl ilyen nagyon infantilis, kis röhögõ csibének tûnök, de belül azért nagyon görcsölök, gátlásos vagyok. Sok mindent le kell ahhoz küzdenem, hogy ki tudjak menni. Ott könnyebb, ahol sokan és távol vannak az emberek. Ahol a számban állnak és kevesebben vannak, vagy nem annyian jöttek, amennyire számítottunk, rögtön görcsölni kezdek. A Pecsában fele annyira nem parázok, mint egy kis klubban, ahol látom mindenkinek a szemét, és azon jár az eszem, vajon mit gondolnak. Aki sztártípus, azt ez nem érdekli, mert azt mondja, kész, ilyen vagyok, tessék ezt így elfogadni, azt csinálok veletek, amit akarok. Ez valahogy nekem nem megy. De nem is akarom, hogy ez kivesszen belõlem, hogy ez megváltozzon, mert talán ez tetszik a közönségnek, hogy olyan vagyok, mint õk.
Fiúrajongók nem támadnak le az utcán?
A fiúk intelligensen közelítenek hozzám, de nem volt még semmi. Inkább csak kíváncsiak, meg szeretnének ismerkedni velem és beszélgetni. Egyszer, mondjuk, volt Tokajban, hogy fiúk üvöltöztek nekem, "Juci, te vagy a világ leggyönyörûbb nõje". (Mondanom sem kell, sejtelmes mosoly.) Persze, ez tudom, nem igaz.
Kaptam eddig egy rajongói levelet, azt is egy lánytól. Varrt nekem egy gyönyörû ruhát. Elfelejtettem neki válaszolni, de üzenem, ha ezt olvassa, hogy nagyon köszönöm. Hófehér ruha tele rózsával, de fellépni nem olyan jó benne. Õ azt írta, hogy nagyon szereti az együttest, mert õszinte, én pedig maradjak olyan természetes, amilyen vagyok.
Te hogyan értékeled magad kívülrõl?
Abszolút nem vagyok megelégedve magammal, ha meg lennék, nem lennének gátlásaim. Ezek persze pici gátlások.
Persze van, amikor megdicsérem magam, hogy "na, Juci, most jól énekeltél, ott volt a helyén a hangod, meg tudtad csinálni, amit szerettél volna", de ez mindig változó. Mindig lehet valamit csiszolni magamon, mert még nagyon sok minden van, amit nem tudok mind a színpadon, mind az éneklésben. Azért ezen nem szoktam gondolkodni, nem készítek mérleget.
Nézted már magad vissza videón?
Alig láttam az Animáról és magamról valamit, de egyszer az édesapám felvette a kapuvári koncertünket. Otthon megnéztem, aztán kész lettem: "ebben a ruhában többet nem lépek fel, így többet nem hordom a hajam, ezt a sminket többet nem teszem fel, ezeket a mozgásokat kiiktatom, és nem fogok így énekelni". Ez volt a leszûrés. A következõ koncerten aztán majdnem ugyanabban a ruhában léptem fel, ugyanúgy mozogtam, mert az megint én voltam, szóval minden ugyanaz volt. De senkinek nem tetszik önmaga. Olyat nem tudok kimondani, hogy na, most király vagyok. Aki ilyet ki tud mondani, az hazudik, mert ilyen nincs. Elõttem vannak a nagyok, például Babos Gyula, aki az egyik tanárom, és sose mondja a saját zenéire, hogy na, ez a király. Mert pontosan õ az, aki tudja, mi hiányzik, és mi az, amit még jobban meg tudna csinálni, és szerintem ez az igazi.
Ez persze nem csak a zenére érvényes. Ha valaki elégedett magával, az nem viszi elõre a dolgait, mindig kételkedni kell. Odáig kell eljutni, hogy felismerje, ki is õ valójában. Én azt látom, hogy Németh Judit vagyok, születtem ekkor és ekkor, ide születtem ebbe az országba. Az egy, hogy én az Anima énekesnõje vagyok, és hetente kétszer színpadra állok. Semmivel sem vagyok másabb, több ember a többieknél. Ezt kell tudni, és aztán innen minden megy magától. Kész, énekesnõ vagyok, na és? Más meg mást csinál. Ez egy társadalmi hiba, hogy a rajongók így felnéznek ránk, és ezzel felelõsséget helyeznek a vállunkra.
Szerinted mennyit változtattál az Animán?
Valamennyit biztos. Kissé felszabadultabb lett, jobb a hangulat a színpadon. Én elég fiús alkat vagyok, ezért tudom venni a dolgaikat, tudom kontrollálni azokat, jól kijövünk. Õk meg úgy látom, örülnek nekem. De ezt inkább tõlük kéne megkérdezni.
És az Anima rajtad?
Sokat. Lazábban veszek egy csomó dolgot, amit elõtte nem, de nem mindig érzem magam emiatt jól. Ez nem az Anima hibája. J ó az Isten parancsolatait betartani. Meg vagyok arról gyõzõdve, hogy nem véletlenül vannak, és jó érzés ezeknek megfelelni. Százszor jobb ennek megfelelni, mint a társadalom bizonyos kategóriáinak. Ezért sokan kiröhögnek, mert egy megfoghatatlan és láthatatlan dologban hiszek. Most lazább az életfelfogásom, ezért van egy kis eltávolodás részemrõl, ami nem jó.
Csak nem Õ a legfontosabb?
De igen és szeretem magam az Õ mércéjével mérni. Nem sikerül, mert sehol sem tartok még. Megfelelõ optimizmusra és magabiztosságra van szükség.
Katolikus vagyok, olykor-olykor eljárok templomba is, mert ez a legfontosabb, Istennek megfelelni. Ez nem jön le rólam, nem is hiszik el, mert belül olyan vagyok, mint a spenót. De ettõl már sokkal jobban is éreztem magam. Eltávolodtam Istentõl, de ezt csak a saját számlámra írhatom, ellustultam. Kábé másfél éve van ez. Sok minden közrejátszott. Elterveztem egy csomó dolgot, amit szerettem volna meg valósítani, és aztán nem úgy jött ki a lépés. Aztán kicsit úgy éreztem, hogy emiatt "elzüllök". Ez nem drogozást jelent, meg kocsmázást, meg orrba-szájba pasizást. A magam szintjén züllöttem el. Ez így nagyon rossz. Na, ez most álszentnek tûnik, pedig nem vagyok az. Egy interjút is úgy szeretnék visszaolvasni, hogy a szavaim ne önfényezésnek tûnjenek, hanem az tûnjön ki belõlük, hogy van Isten és neki nagyon jó megfelelni.
Honnan jön neked ez a nagy flash?
Nem a családból. Katolikusok vagyunk ugyan, de nem olyan mélységig, hogy abból merítettem volna. Ez csak úgy jött nekem. Sok barátom hívõ és ez jó érzés.
Egyszer voltam olyan állapotban, hogy nagyon boldognak és pozitívnak éreztem magam, nagyon sok mindent meg tudtam valósítani abból, amit Isten szeretett volna látni. Ezért tudom, mi az, ami tetszik neki és mi az, ami nem. És tudom, hogy miért. Ha megérzem, hogy nem úgy cselekszem, ahogy az elvárható lenne tõlem, lelkileg nem érzem jól magam, nem tudok önmagammal kibékülni. Tudom, mikor érezném magam a legboldogabban. De attól most nagyon messze vagyok.
Banális záró kérdés: hol leszel tíz év múlva?
Olyan zenész szeretnék lenni, aki a tõle telhetõt elsajátította elméletileg és gyakorlatban is. Jó zenész akarok lenni, csak hülye agyam van, mert minden reppen belõle, amit megtanulok.
Boldog szeretnék lenni egy békés, nyugodt családban.